Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ugrósportban egy akadálypályán háromféle akadály van: a meredek ugrás, a széles ugrás, valamint a széles-meredek ugrás.

A meredek ugrás:

 

 meredek ugrások nehézsége gyakran abban rejlik, hogy azokat a pályaépítők „szellősre” építik. Ennek az a következménye, hogy a ló nem veszi elég komolyan.Az akadály elé helyezett elugrórudakkal megkönnyíthetjük a lónak az elugrást. Az olyan akadályokat, amelyek határvonala a talajon nehezen érzékelhető, tehát a rudakat az oszlopok tartják a föld felett, a lovasnak kell nagyobb figyelemmel meglovagolni. Azt a színes meredek ugrást, amelyet jobbról-balról virágokkal vagy más motívumokkal díszítettek, a lovasnak fokozott figyelemmel kell meglovagolni, mert éppenséggel előfordulhat, hogy a ló hirtelen megijed, és az akadály kikerülésére határozza el magát, vagy egyszerűen megtagadja az engedelmességet. Az akadálypálya-építők játéka a különböző rúdformákkal az aktív lovas számára könnyen hibaforrássá válhat. A fedett színeket a ló és lovasa inkább alábecsülik, a harsány színű „nézegetősekre” gyakran tétovázva lovagolnak rá. Még a nagyon tapasztalt versenylovak is úgy viselkedtek a versenyen ilyen akadályoknál, mint a fiatal csikók – ilyenkor a lovas erős befolyása sokkal lényegesebb, mint egy ismert színösszetételű, hasonló meredek ugrásnál.

Az oxer:

Az oxer a széles-meredek ugrás klasszikus példája. Egy oxert leküzdeni a ló és lovasa számára nehéz, mert két magas pontot kell átugrani. A tömörre, és nem levegősre épített oxer inkább meghívóan hat a lovakra, mert tudják, hogy a következő pillanatban mi vár rájuk. A lovak egy ilyen akadályt legtöbbször lendületesen, és előre törően ugranak meg. A széles-meredek ugrások sokat követelnek a lótól. Összeszedettnek kell lenniük, lendülettel kell elugraniuk, és hagyniuk kell magukat „repülni”. A felfokozott tempó és a helyes elugrási pont adják meg az ugrás ideális ívét – és a fotósok számára az ugróversenyek legszebb pillanatait.

A vizesárkot a lovasok legtöbbször jobban tisztelik, mint a lovak, akik viszont érzik a hátukon a „behúzott kéziféket” – és tényleg meg is állnak. Az ilyen akadályok nehézsége a lovas számára abban van, hogy a túlzott tiszteletét legyőzze, a ló számára pedig abban, hogy a meglévő képességeit helyesen alkalmazza.Tény, hogy a ló természetéből adódóan szívesebben és jobban ugrik távolra, mint magasra. Talán a következő számítás segítség lehet: egy könnyűosztályú díjugrató feladatnál, melynél 300 m/perces tempóban lovaglunk, egy vágtaugrás 3-3,5 m hosszú. Ha az akadály előtt a tempót fokozzuk, a vágtaugrás hossza 3,5-4 m-re nő. A retteget vizesárok szélessége a kezdők versenyén megközelítőleg sem olyan hosszú, mint egy ló vágtaugrása.

 Az egyetlen lehetőség, hogy a lovat a vizesárok átugrására rábírjuk, ha a vizeselemeket tartalmazó feladatokat idejekorán elkezdjük gyakorolni.

 Ez jelenthet kis patakon, vagy tócsán történő átlovaglást, vagy munka után locsolócsővel való játékot.

 Amint már hallottuk, azokat az akadályokat nevezzük kombinációknak, amelyek között a lónak egy vagy két vágtaugrást kell tennie.

 Vannak azonban kis sajátosságok, amelyekhez a lovasoknak a kombinációk ugratásánál igazodnia kell: szabadtéren a lovak valamivel szívesebben vágtáznak, ha a kombináció a kijárat irányában áll, akkor lépéseik térölelőbbek, hegynek felfelé a vágta viszont valamivel rövidebb lesz. Hegyről lefelé a lépések ismét megnyúlnak.

 

Akadálysoroknak azokat az akadályokat hívjuk, amelyek között a lónak 3,4,5 vagy 6 vágtaugrásra van szüksége. Egy akadálysor állhat egyenes vonalon vagy ívben. A rutinos versenyző előnyben részesíti az íves vonalvezetést, mert itt az utat saját maga tudja megnyújtani, vagy megrövidíteni.

 Az egyes ugrások, a kombinációk és az akadálysorok részelemek, amelyeket később az ugrópálya foglal egységbe. Amennyiben a ló és lovasa a kiképzésben már eléggé előrehaladt, a különböző elemeket összekapcsolhatjuk, és egymás között variálhatjuk. Itt arról van szó, hogy nagyobb számú akadályt kell egyhuzamban végiglovagolni. A lovasnak most meg kell tanulnia nyugodt tempóban egymás után több ugrást teljesítenie.

 Ez a gyakorlat áttekintést ad a saját teljesítmény állapotunkról. Az első gyakorló parcours teljesítése alkalmával a különböző akadályelemeket átgondolt sorrendben kell elhelyezni. Ekkor csak a ténylegesen teljesíthető feladatokat szabad kitűzni. A lovat szabályosan bátorítani kell az ugrásra. A lovasnak sem szabad félnie a végrehajtandó feladattól. Egy kombinációra helyesen rálovagolni, kezdetben ez nem is olyan egyszerű dolog.

 

 

A díjugratás jelenlegi világrekordja 247 cm, amit egy Hauso nevű angol telivér állított fel 1949-ben. A nem hivatalos világrekord 248,4892 cm, amit 1902-ben Dick Donelli ugrott meg Heatherbloom nevű telivérjével.