Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A ló kommunikációja alapvetően testtartásból, illetve bizonyos egyszerű mozgásokból áll. A lovasok ezt például úgy fogalmazzák meg, hogy "átadja a hátát", vagy "hattyúnyaka van" - mindkettő biztos jele annak, hogy a ló elfogadja lovasát, és igyekszik végrehajtani az utasításait. A ló füle is rendkívül fontos információforrás. Ha lesunyja a fülét, akkor támadásra készül, vagy fenyegetve érzi magát - de mindenképpen valamilyen erőszakos cselekedetre kell felkészülnünk. Ha fülei tartósan előre állnak, akkor valószínűleg nem figyel a lovasára, esetleg készül valamire - ilyenkor a lovas jobban teszi, ha különösen odafigyel. Ha a ló egyik füle nagyjából a lovas felé fordul, a másik füle pedig erre-arra fordul (időnként felcserélve a két fül szerepét), akkor a ló elfogadja lovasát, és figyel rá. A lovas ezt elő tudja segíteni azzal, hogy beszél a lóhoz, vagy más módon fenntartja a figyelmét. Tulajdonképpen mindegy, hogy mit mond - a lényeg itt az intonáció, amellyel közölhetjük hátasunkkal érzéseinket, véleményünket - nyugtathatjuk, büntethetjük, figyelmeztethetjük őt egyaránt.

Míg az ember akár vezényszavakkal, akár csak a hangulatot közvetítő vagy felidézni szándékozó beszéddel is kommunikál, addig a ló viszonylag ritkán ad ki hangot az emberrel folytatott kommunikációja során. Előfordul persze, hogy felnyerít - ez azonban a legtöbbször más lovaknak szóló jelzés. Ember esetén a "röhögés" nevű hangot adhatja ki kifejezett jelzési célzattal, legtöbbször megelégedettségét, vagy egy jól sikerült tréfa feletti örömét mutatva így ki. Ez a tréfa időnként meglehetősen "goromba" is lehet - jaj azonban annak az embernek, aki ilyenkor megbünteti a lovat! Valószínűleg hosszú időre, talán örökre elveszíti vele a bizalmát. A ló ilyen értelemben ráadásul hosszú emlékezetű, és meglehetősen bosszúálló teremtés is. Képes a 10 éve nem látott embert is felismerni, és törleszteni neki a múltbeli sérelmekért.

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.